A közösségi médiában "hallottam" először Úrkútról, és az ott található őskarsztról, ami fotók alapján igen vonzónak is tűnt. Természetesen én is megakartam nézni, amire végre most sor is került. 
Röviden a véleményem? Tökéletes! A kérdés csupán az, hogy minek?

Fotó: úrkúti őskarszt
Jánosi Photography

Az őskarsztról röviden

Csak, hogy ne szaporítsam a szót feleslegesen, rögtön a lényegre is térek. Azoknak érdemes idejönni, akik kezdők, idősek, kisgyermekesek vagy csupán időt töltenének a természetben kihívás nélkül. Egy része babkocsival is megközelíthető. A tanösvény rövid, 1 km távjával valóban az egyszerű, de nagyszerű elv mintája, hiszen látványos, és gyorsan körbe is járható. Ugyanakkor egy fontos tényezőről nem esik szó sehol, mégpedig arról, hogy a természetközeli fotózásokhoz is tökéletes helyszínt biztosít.

Na és bővebben?

Tervezünk visszatérni, mert nagyszülőkkel, és az óvodás gyermekünkkel nagyszerű "túrás" kikapcsolódás. Kellően látványos egyébként, így tényleg mindenki számára élvezhető. Lehetőséget nyújt szabadtéri piknikezéshez az elhelyezett padokkal. A gyerekek élvezhetik a lépcsőzést, de ez esetben körültekintőnek kell lennünk, mert sajnos természetvédelmi terület ide vagy oda, nincs megfelelően karbantartva (kiesett lépcsőfok például). Ittlétünk során több idős kirándulópárral, és gyermekes családokkal is találkoztuk, nem véletlenül. 

A tökéletes helyszín

Van itt korlát, kidőlt fa, sok-sok lépcső, pad, és ösvény is szebbnél szebb növényzettel, gyönyörű háttérzajjal. Rengeteg lehetőséget rejt magában, és mivel könnyű, rövid terep mindenki számára, így bátran állíthatom, legyen szó páros-, egyéni-, vagy épp családi fotózásról, minden esetben kivételes helyszínről beszélhetünk, ha az úrkúti őskarsztról van szó. Teret ad andalogni, elmélyülni gondolatainkban, ugyanakkor itt a gyerekek is szabadon játszhatnak. ugye, hogy tökéletes? 

A továbbiakban már csak a fotógaléria beszéljen helyettem, és remélem, hogy a kedves olvasó nem lesz rest, és megírja hozzászólásban véleményét. Egyezik-e az enyémmel? Vagy épp ellenkezőleg? Mindegy, vitassuk meg, kinek milyen az úrkúti őskarszt? Ha pedig kevés a kép, érdemes ellátogatni a TikTok oldalamra, ahol rövid videós bejegyzésben mutatom be a tanösvényt.

Bővebben ide kattintva lehet róla olvasni.

Anyáról nincs kép.

Ő az, akinél a telefon van, előveszi, kattintgat vele. Megállítja a pillanatokat. Kicsiket, nagyokat. Segít cipelni a mérföldköveket képei által, egészen az örökkévalóságig. Minimum.

Fotó: Jánosi Photography

Szülővé válásom előtt sem volt tele szelfikkel a telefonom. Túrázás során készült képek, és természetesen rengeteg, de TÉNYLEG rengeteg mennyiségű fotó volt a macskámról benne. Ismerős, macskások? 
Nagyon ritkán szoktam kérni a barátokat, páromat, hogy megörökítve egy - egy számomra fontos pillanatot fotózzon le. Ezek általában olyan momentumok voltak, amikre büszke voltam, például egy nehéz túra végén elértem a magas pontokra, és a többi. Egyébként máig jó ezeket visszanézni, képes tényleg eszembe juttatni érzésekkel együtt minden mozzanatát, amire akkor büszke voltam. Ez most is megmaradt. Kitartottam, nem adtam fel.

Anyaságommal büszkeségem tárgya módosult. 0 - 24 őt fotóztam, és ki hibáztatna érte? Persze becsúszik azóta is néhány macskás kép, videó a susogó fákról, de a fő irányvonalam a gyerekem maradt. Azóta készült - e rólam fotó az én jelentős pillanataimon? Nem mondhatnám. Én maradtam a kamera mögött telefonnal, és ma már fényképezőgéppel is. Ha szeretnék közös "szelfit" a gyerekemmel, párommal, azt nekem kell megcsinálni, és a lehető legőszintébben írom, hogy amióta ez az egész magunkat fotózzuk dolog bejött, én normálisat még nem tudtam készíteni. De vannak. 

Heléna, a macskám Karácsonykor (2018)

Ha rájuk nézek, akkor megmelengeti a szívem, de sosem érzem ezeket nézegetve azt, hogy olyan anya lennék, amilyennek a férjem lát például. Nő vagyok, csak a hibáimat látom, mit tegyek? Mindig ott van a "de". Ezért egyre kevésbé szerepeltem a képeken, csökkentek a közösek a gyerekemmel. Persze, sosem voltam oda a beállított, megjátszott dolgokért, de főleg a "jelentéktelen" közös játszóterezések, séták közben is annyiszor elkap az érzés, hogy de jó lenne ezt megörökíteni. Jó lenne megtartani, és sokáig nézegetni. A közös piknikezés közbeni kacajokat, homokvárak építését, fogócskát, ölelést, pillantást. Ezekbe mindig úgy hittem több van. Egy fotón is több marad meg ezekből, mint egy kamerába nézős, együtt ülős fotón.

Fotó: Jánosi Photography

Az igazat megvallva világ életemben kilógtam így vagy úgy a sorból. Vagy a külsőmmel vagy a véleményemmel. Félreértés ne essék, ez szubjektív írás, szubjektív véleménnyel! De úgy gondolom, ha én rajta vagyok a képeken, akkor úgy legyek rajta, hogy az érzéseket keltsen bennem, ne a hiúságomat legyezze. A gyermekem minden születésnapja környékén el is mentünk fotósokhoz, hogy legyen megörökítve az az időszak, az a mérföldkő. Nem tipikus évszámos - lufis képek, de közösek, és róla sok-sok fotó. Ennek köszönhetően az évek során készültek beállított képek, de születtek spontán (vagy annak tűnő) lifestyle stílusban is. Ezért pontosan tudom, mire vágyom, mi tetszik, és persze a fotóim által mit szeretnék adni. A lifestyle képeinknek élet ILLATA van, emlékekkel, érzésekkel fűszerezve. Ez kell, és ezt szeretném adni is!

Ezeken a képeken anya rajta van. Apa is, a gyerek is. Ott minden csak rólunk szólt, ahogy az életünk minden nap csak rólunk szól. Jó ránézni, felidézni, megízlelni a múlt ezen részét, és befogadni újra és újra a jelenünkbe. Csodálatos.